Mindent a szemnek – a szélesvászon csodája az angol csodarendezőtől (127 óra kritika)

március 1, 2011

Mégis mi jó sülhet ki abból, ha egy sziklakanyonba szorult hegymászó öt napját nézzük végig egy fél méter széles résben? Lehet ebből egész estés mozit, mi több bombasikert készíteni? Földi halandónak ez elképzelhetetlen. A brit rendező, Danny Boyle 127 óra című filmjében persze meg tudja csinálni. Nem is akárhogy.

Adva van egy megtörtént eset, egy létező ember. A valóságban, a visszaemlékező könyvben és jelen filmben is Aron Ralston (James Franco), aki hétköznap átlagos munkába járó fiatal, hétvégén viszont beveti magát az autóba, és meg sem áll a Sziklás-hegységig. Mountain bike, hegymászás, úszás, futás, mindegy, csak mozogjon, és levezesse a hét feszültségeit. Az egyik ilyen hétvégi kiruccanás azonban rosszul sül el – egy félresikerült kapaszkodás után méretes szikladarab szorul be a falak közti, éppen embernyi széles résbe. Aron tenyere öt napig marad ott, reggel, este, esőben, napsütésben, étlen, szomjan. Hogy minden más szükségletet ne említsünk. Megmenekül, de hogyan…

Aki szerint ebből nem lehet élvezetes filmet készíteni, nagyon igaza van. Éppen csak Danny Boyle-t nem ismeri. Anglia egyik legnagyobb rendezője több mint 20 éve jelenik meg rendszeresen egy-egy kiemelkedő filmalkotással. Jelen cikk szerzője a Trainspotting című elborzasztó, de gyönyörűséges, az angol tolvajok és narkósok szubkultúráját megrajzoló film elkészültekor hallotta  először ezt a nevet, de nem szabad megfeledkezni A part, a 28 nappal később vagy a Napfény műfaji bravúrjairól sem. Legismertebbé a boyle-i fegyelmezett, határozott elképzelésű világ azonban – igazi egyéniségről beszélünk – a Gettómilliomos indiai nyomornegyedében vált. 8 Oscar-díjjal jutalmazott, körzővel és vonalzóval tökéletesre szerkesztett filmje a legnagyobbak közé emelte, és számtalan újabb kaput nyitott meg neki, amelyek eddigi legamerikaibb filmjében meg is látszanak.

https://www.youtube.com/watch?v=OlhLOWTnVoQ

A 127 óra elejétől kezdve egészen a végzetes balesetig rendkívül pörgős, jó zenével van megspékelve, és fantasztikus képi világa van. Boyle filmjei sosem fukarkodtak a képi megjelenítés ötleteiben, s ez itt sincs máshogy; erre lehetőséget ad a Grand Canyon széles pusztája, a sebesség (biciklin, autóval) vagy éppen a vizuálisan nagyon jól eltalált fürdős jelenet két ideiglenes útitársával. Erre a mozgalmas, sok impulzussal dolgozó világra jön hirtelen válaszként – szó szerint egyik pillanatról a másikra – a teljes magány a félméteres szurdokban. Egy ember, egy hátizsák, esetleg nagy ritkán, minden reggel negyed kilenckor egy madár. 100 km-en senki. Az élő képek egy része helyére kerülnek a visszaemlékezések – a sokadik nap után halucinációk, álmok és halálközeli újragondolások, s ezek keverednek a szigorú, sziklaszilárd valóság életképeivel. A megjelenítések sokszínűségét növelik még a Hi8-as, kézikamerás felvételek és a gyakran három részre osztott képernyő – mindig jókor, nem túlzásban. Aron Ralston amúgy a filmben és a valóságban is mindent gondosan dokumentált a magával vitt kamerával, az anyagot pedig szűk baráti és családi körben illetve a film készültekor a rendezőnek és a főszereplőnek mutatta meg. Ez is hozzájárult annak hitelességéhez.

A szabadulást nem részletezem, félek, sok olvasónak elvenném a kedvét egy méretes spoilerrel. Az viszont kétségtelen, hogy a filmnek nem a történet a húzóooldala. Nem is kell, hogy az legyen. A képeken és hangokon túl legyen elég annyi, hogy egy helyen játszódó egész estés mozifilmet egy szereplő ritkán tud ennyire megtölteni. James Francónak sikerült.

Jelen cikk a Képmás magazin 2011. márciusi számában jelent meg.