Mondd, te kit választanál?

február 3, 2010

"Nagymamám a magyar újságokat olvastatta velünk naponta, majd le kellett írnunk a tartalmát. Utáltuk, de utána mehettünk a McDonald’s-ba" – emlékszik vissza Ákos, negyvenes építési vállalkozó furcsa kettős életéről. Ötvenhatos szüleivel Amerikában nőtt föl, az ottani magyar közösségben. Egyfajta inkubátorban, amiben táplálták, erősítették magyarságát. 

Pont egy éve volt utoljára, hogy ennek a lapnak hasábjain dokumentumfilmről írtunk, ennek ellenére sem szabad azt mostohaműfajnak tartanunk. A doku a realista film maga, hiszen mindarról a valóságról szól, ami minket körülvesz, ami maga az életünk. Pigniczky Rékának az idei filmszemlén bemutatott új filmje, az Inkubátor után különösen gondolhatjuk ezt.
 
A rendezőnő neve ötvenhatos filmje, a Hazatérés óta már sokunk számára ismerős lehet. A forradalom miatt emigrált apát halála után hozza haza két lánya, hogy hazai földben legyen eltemetve. Az amerikai magyarok kettős identitását azonban most láthatjuk igazán. Nem csoda, hogy igazi fesztiválhangulat ülte meg az Uránia mozi kistermét, nemcsak a pótszékeken, hanem a lépcsőkön is ülve hozva így a frászt a mozi biztonsági szolgálatára.
Megállapodott, negyven körüli amerikai és volt amerikai magyar családapák és családanyák találkoztak tavaly nyáron egy cserkésztáborban. 25 évvel ezelőtti táborukra emlékeztek. 1984 nyarán ugyanis kamaszként adták elő az István, a királyt. Ami nálunk "csak" generációk lételeme, hiszen a ma születetteknek is úgy szívják magukba, mint a levegőt, addig nekik maga volt a magyarság köldökzsinóron. 1984-ben,egy évvel az itthoni bemutató után odakint azt mondjani: "Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot." Amikor erre vártak 30, 40 éven át?
 
Ma, 25 év múltán felfújt családi autókkal, néhány gyerekkel érkeznek a régi helyszínre, hogy a mai magyar cserkészgyerekeknek autóhifiből szóló karaoke versionben ismét előadják a rockoperát, és visszaemlékezzenek és elmeséljék nekünk, milyen is volt az az inkubátorlét.
 
Hogy mi is volt nekik az a burok, amiben fölnőttek, ami – az igazi Magyarország elérhetetlensége miatt – a maguk szigete volt. Hogy mit jelentett odakint a magyarság, mennyire és hogyan magyarok vagy amerikaiak ők. Egyáltalán magyarok vagy amerikaiak? Mit gondolnak, fiaik, lányaik megtapasztalják-e ugyanazt a magyar közösségi életet, mint amiben nekik volt részük? Azt a kohéziót, ami a rendezőt – ahogy ő fogalmazta – megtartotta magyarnak és Budapestre hozta. Vagy ez a harmadik nemzedék már tényleg amerikai? Gulyást esznek meg kocsonyát, vagy baseball meccsre járnak?
Mert annak idején, az ő fiatalkorukban csak így tudtak magyarok lenni – erős közösségi összetartással. Szükségük volt egymásra, csak a másikra számíthattak, haza nem jöhettek. Amíg a régi rendszer állt, biztosan nem. Ma már nincs meg a korlátok feszítő, mégis mindent egyben tartó érzése. Ma már nincs is talán szükség ezekre a dolgokra, amikor Skype-on, MSN-en és fapados járatokon mindenki magyar lehet Clevelandben vagy amerikai Budapesten.
 
Szépen lassan őszülő, de lélekben még nagyon fiatal emberek próbálják felfogni a maguk életét odakint vagy már éppen idehaza. Ezek az emberek keresik az ő gyermekeik jövőjét és kiútjait magyarság és amerikai lét között. Ők is tudják, most új határon vannak, hiszen az új generáció új válaszokat követel. Valakinek holnap át kell írni a régi meséket.